„Rudi, a soproni erdők dámbikája több éven keresztül egyedül uralta a mintegy ötezer hektáros vadont. Nem volt vetélytársa, mivel ezen a területen nem élnek dámok. Hogyan alakult ki ez a mesebeli állapot?
Mindig is szerettünk volna egy vadasparkot, ahol bemutathatjuk a hazai vadgazdálkodás fő állatfajait. Két éve valósulhatott meg az elképzelésünk, és az első lakók egyike Rudi, az akkor ötéves dámbika lett, aki a visegrádi vadasparkból érkezett. A rajongók a kezdetektől különös figyelemmel követik: a vadaspark dolgozói, a látogatók, a média és minden arra járó vendég. Megismerni egy „nem megszokott” állatot, és közelről látni, ahogy felnő, családot alapít és gondoskodik róluk, az túlzások nélkül is igazi csoda.
Amikor Rudi kilépett a szállítójárműből, tudtuk, hogy egy karakteres lakót üdvözölhetünk. Mivel a dámok – ahogy a szarvasfélék általában – társas lények, nem is kellett sokat várni, hamar egy világos, egy középbarna és egy sötét dámtehén alkotta hárem került a kifutóba.
Szabad területen a dámok az év nagy részét külön bika- és tehéncsapatokban töltik. Természetesen a csoportalakítást befolyásolja az egyedek ivar szerinti koreloszlása is. Ez akkor válik igazán érdekessé, amikor mindhárom tehénnek borjai születnek, és köztük egy bikaborjú is cseperedik. Így történt nálunk is. Biztonságos lakóhelyükön dámjaink igazi csapatként éltek mindaddig, amíg a kis bika homlokán meg nem jelent az első csapos agancs. Akkor valami megváltozott, és ez nem is az első változás volt, ami megzavarta Rudit, a „csapatbikát”.
A dámok életében a legfontosabb változás, ha bővül a csapaton belüli egyedszám. Három tehenet még könnyű volt terelgetni, de hatnál még jobban megoszlik a figyelem, és bomlik a fegyelem a karámban is. Három tehén kedvéért elég volt szépnek lenni a barcogásra, vagyis hordósan faggyasra gyarapodni októberre. De egy évvel később már nem volt elég a jó kiállás. Hat jószág már sokfelé szalad, ezért sportosnak is kell lenni, egy jó pásztorhoz mérten terelni és összetartani a csapatot.
Rudi nemcsak a környezetéhez tudott gyorsan alkalmazkodni, de a rudliban lezajló változásokat is jól kezelte. Most újabb feladat előtt áll, el kell döntenie, hogy milyen szerepet szán saját fiának. Trónkövetelőnek könyveli el, vagy mellékbikaként megtűri a jelenlététét, amíg bírják az idegei.
A dám genetikailag kódoltan nem ijedős faj. A természetben sokszor visszamerészkedik, ha ember vagy jármű megriasztja, és a kerítés mögül is kíváncsian közeledik, főleg, amikor etetésről van szó. Ahogy a legtöbb vadfaj, tisztában van saját testi képességeivel, ha futni kell, megiramodik, ha rejtőzni kell, meghúzza magát, amíg elmúlik a veszély.
Harc a lekért
A természetes versengésben a dámbikák között is nagy szerepe van a testméretnek, az őszre megszerzett faggyas testformának, amely a szaporodási időszakban, vagyis barcogáskor meghatározó. A gímekkel ellentétben a dámbikák a barcogóhelyért, szakszóval lekért harcolnak. Vérmes és látványos összecsapások útján kialakuló elsőbbségi rend alapján foglalják el kiérdemelt helyüket a lekben, ahol a tehenek keresik fel a bikákat.
Egy dolog borzolja Rudink idegeit, ez pedig az agancshullás. Sérti férfiasságát és ezért huzamosabb időre elvonul a közszerepléstől. Hétéves korára tekintélyes dámlapátokat visel a fején, az agancsnak megvan mindene – színe, gyöngyözése, méretei, csipkéi, a cápafog –, amit a szakkönyvek kívánatosként, a hozzáértők érdekességként minősítenek. Az évről évre újrafejlődő „svájci bicska”, amelyet gondosan növeszt és tisztít, tavasszal egyszer csak váratlanul lehull. Talán ő maga is várja, hogy megkönnyebbüljön a súlytól, de minden alkalommal váratlanul éri a hiány. „Leesett az egyik szár, még nem vagyok védtelen. Leesett a másik. Most mi lesz? Inkább visszavonulok” – gondolhatja, és tényleg hetekig, sőt hónapokig alig mutatja magát, mígnem nyár elején újra gyarapszik a férfias fejdísze.
Jól érzik magukat
Vadasparkunk lakói olyan helyről érkeznek, ahol szintén zárt térben nevelkedtek. Ismerik a kerítést, és tudják, hogy a gondozóktól naponta takarmányt és odafigyelést kapnak. A vadasparki szarvas vagy muflon azért jön a kerítéshez, mert élettere részeként ismeri fel a kíváncsi embert, és családtagjának tekinti a gondozót, aki vele él a mindennapokban.
Szép, mutatós vadfajunk a dám. Még mindig kutatják, hogy mikor és hogyan került a Kárpát-medencébe Kis-Ázsiából és Dél-Európából, ahonnan a legtöbb forrás származtatja.
Annak ellenére, hogy nem őshonos nálunk, évszázadok alatt új és táplálékban gazdag otthonra talált. Megjelenésével, színváltozataival, társas és egyéni viselkedésével hozzájárul a természetben és a vadasparkokban gyűjthető élményekhez.
Ha élményre vágyunk – legyen szó fotótémáról, barcogásról vagy látványetetésről –, Rudira és kis családjára mindig számíthatunk. Még akkor is, ha „zavar van az erőben”, és a kis trónörököst kénytelen különféle praktikákkal távol tartani az etetőtől, a vályútól vagy éppen ahova apja szerint nem mehet. Képzeljük el azt a látványt, amikor egy 100-120 kilós hordós test felcsapja farkát, kinyújtja nyakát, égnek álló agancsával hetykén, „passage” lépésben, lovakat meghazudtoló könnyedséggel, súlytalanul igyekszik legyőzni a gravitációt, hogy megmutassa ki a főnök a háznál.Rudinak nem kell pironkodnia, teszi a dolgát a változó körülmények ellenére is.”
Dr. Takács Viktor, TAEG Zrt. / megjelent A Mi Erdőnk 2023. évi 6. számában (Forrás: A Mi Erdőnk)
